Sok idő kellett az elhatározáshoz. Az anyagi nehézségek és a kalandvágy, a kíváncsiság, az érzés, hogy lemaradok valamiről, ha nem megyek, amellett szóltak, hogy megpróbáljam. Olyan sokan indultak már el szerencsét próbálni. Egy-két dolog azonban visszahúzott. A tánccsoport, ahova jártam, a család, a barátok, a megszokott és szeretett helyek. Dolgok, amikről előre sejtettem, hogy hiányozni fognak. Az akkori munkahelyemet is nagyon szerettem, de az anyagi problémák éppen innen eredtek. Ekkor testvérem már kint volt Angliában, ami szintén segítette a döntést. A kilátástalanság, a jövő tervezhetetlensége motivációt adott, hogy a félelmek ellenére is nekivágjak.
Egyszer – megadott szám alapján – telefonáltam egy potenciális munkahelynek, ahol minden alkalommal csak üzenetrögzítővel sikerült „beszélnem”, de abból sem értettem semmit. Megkértem a némettanár kollégát, hogy segítsen, de ő sem értett semmit. Végül kiderítettük, hogy az előhívó szám eltévesztése miatt nem is osztrák számot hívogattam, hanem talán valami norvégot – nem csoda, hogy nem értettük.
Már a hosszú tervezgetés alatt volt időm tájékozódni, így azt eddigre eldöntöttem, hogy hoteles munkát keresek, mert az ilyen helyeken a fizetés mellé szállást és étkezést is szoktak biztosítani. A lehetőségek közül pedig a szobalányság volt az, ami nem igényelt szakképesítést – és különösebb német nyelvtudást – a gyerekanimátorság pedig az, amihez lett volna tapasztalatom és képzettségem – de az meg oda túlképzettségnek számított.
Mivel a német nyelv nem volt az erősségem a gimiben, egy éven át autodidakta üzemmódban nekiálltam megtanulni németül (ekkor jöttem rá, hogy a gimnáziumi tanárom annak ellenére, hogy eléggé ellenálltam, milyen jól megalapozta még az én későbbi nyelvtanulásomat is). A legnagyobb félelmem az maradt, hogy élő beszédben nem értem meg a másikat. S hogy ezen dolgozzak, a Pumukli-sorozatot néztem eredeti nyelven (Pumuckl).
Mindenesetre így is leizzadtam az első telefonbeszélgetés alatt és nem csak a 40 °C-os nyári meleg miatt…
Az interneten való nézelődés során találtam egy olyan oldalt, ahol segítséget ajánlottak ausztriai munkavállaláshoz. Volt több lehetőség is. Olyan, hogy sok-sok információt elmondanak, olyan, hogy könyvet lehetett tőlük vásárolni, amiben pl. szobalányok számára jellegzetes beszélgetéseket írtak le a telefonos állásinterjútól kezdve az első munkanapig, sőt olyan ajánlatuk is volt, hogy két hét alatt találnak az embernek munkát. Ez utóbbi túl drága volt nekem – meg nem is mertem ennyire elsietni a dolgot –. A két napos információs kurzusra viszont befizettem, sőt könyveket is vettem és azokból tanulgattam szorgalmasan a mondatokat, párbeszédeket. Tényleg sokat fejlődött vele a szókincsem és abban is segített, hogy lássam, mik a lehetséges kérdések, szituációk.
Nyáron kaptam az első olyan e-mailt, amiben érdeklődtek felőlem, egyeztettünk egy telefonbeszélgetési időpontot. Hát… nehéz volt. Egyrészt iszonyatosan izgultam, másrészt tényleg nehéz volt az élőszót megérteni, főleg így, hogy nem láttam a másik felet. De mégis azért, ha odafigyelt a nő, hogy hochdeutsch-csal beszéljen, lassan és tagoltan, akkor megértettük egymást. Csak az volt a furcsa, hogy megkérdezte, mennyiért mennék oda. Meglepett a kérdés, hiszen az álláshirdetésben benne volt, hogy mennyi lesz a fizetés. Úgyhogy én mondtam neki azt az összeget. A beszélgetés végén megkérdeztem őt, hogy ha lesz még kérdésem, írhatnám-e e-mail-ben, mert írásban még könnyebb nekem a német nyelv. Mondta, hogy persze, io, io, sicher, sicher, aztán, hogy van már ott egy magyar szobalány, vele beszélhetek, ha valamit szeretnék még megkérdezni. Beszéltünk vele is egy kicsit, aztán túl voltam az első ilyen beszélgetésen. 2-3 héttel később e-mailben rákérdeztem, hogy döntött-e már, mire azt a választ kaptam, hogy mást választottak, mert én „túl sokat akartam”.
Próbálkoztam tovább. A második kb. 100 érdeklődésből megint volt egy, akit érdekeltem.
Ő egy Andrea nevű hölgy volt, aki egyből megadott két dátumot – két egymás utáni hétvégét –, hogy melyiken tudnék kimenni hozzájuk próbamunkára. Ez már egészen bíztató volt, ráadásul nem is kellett telefonálni. (Az önéletrajzban nem titkoltam, hogy a németemen még van mit csiszolni, és örültem neki, hogy a munkaadó ezúttal úgy tűnik, megértette).
Mivel az ajánlott dátumok közül az előbbi hétvégére már egy több napos túrát szerveztem, a másodikra mondtam, hogy akkor szeretnék menni. És feltettem még vagy 5 kérdést. Nagyon-nagyon szimpatikus volt, hogy minden kérdésemre kaptam korrekt választ a következő e-mailben, nem kellett egyes dolgokra újra rákérdezni. Megbeszéltük azt is, hogy péntek este érkezem, és aludhatok a hotelben a próbahétvégén. Meg azt is, hogy a próbamunkáért sajnos nem fizetnek (azok a szerencsések, akik 5-10 évvel megelőztek engem az ausztriai munkavállalással, még abban részesülhettek, hogy fizették a próbamunkát is nekik, sőt olykor a kiutazást is).
A kiutazást megelőző időben, mikor elmondtam a barátaimnak, hogy ez lesz, nagyon jólesett, hogy ők is örültek a sikeremnek, s én is, annak ellenére, hogy eléggé izgultam, nagy sikerélményként éltem meg.
Eljött a nagy nap.
Október végén, egy péntek reggel 7:10-kor indult a München felé tartó Real Jet. Akkor utaztam először ilyen vonaton. Nagy volt a tömeg, minden ülésre jutott valaki. Mellém egy kb. korombeli lány ült, aki Münchenbe tartott recepciós állásinterjúra. Út közben beszélgettünk, meg cseréltünk e-mail-címet, sok sikert kívántunk egymásnak. Én nem vagyok ilyen vonaton-szóbaelegyedüs, de a 6 órás utazás második felét azért segített könnyebben elviselni. Ez után nekem Salzburgban át kellett szállnom. A K-iben, a nemzetközi jegypénztárban egyébként – ahol egy héttel korábban megvettem a jegyet – nagyon segítőkészen elmagyaráztak mindent. Itthon, induláskor szomorú esős őszi idő volt, de Bécsnél már kezdett tisztulni az ég, Salzburgnál pedig sütött a Nap.
Salzburgtól Bludenzig egy 3 órás szakasz várt rám – itt már havas volt a táj! – Bludenztől Schrunsig pedig egy kb. másfél órás szakasz következett, majd végül egy kb. fél órás buszozás Schrunstól Gaschurnig.
Andrea megírta, hogy a buszmegálló, ahol le kell szállnom, közvetlenül a szálloda előtt lesz, úgyhogy amikor elsuhantam az épület előtt – amit nagyon könnyű volt felismerni (képeken megnéztem előre) –, akkor tudtam, hogy elmulasztottam a jelzést. Ezt gyorsan pótoltam és reméltem, hogy nem lesz nagyon messze a következő megálló, ahonnan majd vissza kell sétálnom. Gaschurn nem egy nagy falu, de így is volt benne négy megállója a busznak, mert vannak olyan országok, ahol az emberek kényelme nem sokadlagos szempont. Így tényleg nem kellett túl sokat visszasétálnom.
Leszálltam. Az első benyomás, amire emlékszem, a csend. A hegyek hideg, méltóságteljes, távolságtartó csendje; a saját sóhajtásom hangja, miután a busz elment, a leheletem párája a sötétben. Hó volt – olyan 10 cm-es, de különösebben hideg nem. 1000 m tengerszint feletti magasságban álltam, egy hatalmas völgyben, teljesen idegen földön.
Visszagyalogoltam a szállodához, bent fény, élénkség, meleg - de valahogy mindez másoké volt, nem az enyém. És ez az érzés az összes szezonom alatt megmaradt bennem.
Összeszedtem bátorságomat, a gondolataimat, a szükséges német szavaimat és beléptem. Florian volt az, aki fogadott engem – nagyon kedvesen. Adott szobakártyát – ezt kulcs helyett használják és mondta, hogy merre kell mennem a szobámhoz. Amikor fölértem, hiába kapcsolgattam a villanykapcsolókat, nem lett fény, úgyhogy - miután a nagy táskát letettem - vissza kellett mennem megkérdezni, „wie kann ich Licht machen?” („Hogyan tudok fényt csinálni”). Flo mosolyogva – mint mindig – és több pantomimet, mint szót használva, elmagyarázta. A szavakból annyit értettem, hogy doboz, ajtó mellett, meg hogy kártya, de a mutogatásból az is kiderült, hogy felülről bele kell dugni. Ezúttal sikerült.
Évek után is hálás vagyok Floriannak - akit egyébként Flo-nak becéztek - mert ő mindig segítőkész, kedves és egyenes volt, ellentétben sok más helyivel.
Zuhanyozás után megint lementem és megkérdeztem, mit tudnék vacsorázni. Voltak szendvicsek, meg Flamkuchen, ami gyakorlatilag osztrák pizza, úgyhogy kértem szendvicset, de kifizetni Flo nem is engedte.
És persze még érkezésemkor megmondta, hogy Andreával másnap 9-kor kell találkoznom ott, az étterem-részben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése