7. Kiköltözés (II. és IV. szezon)

  Amikor Hintergelmmbe már úgy utaztam ki, hogy ott is maradok, ismét rutinosabban, mint mikor állásinterjúra mentem, még ahhoz a szállodához kellett mennem, ahol az állásinterjú is volt. Az a lány, aki interjúztatott, lejött értem a hegyoldalból, hogy ne kelljen felcipelnem a nagy bőröndöt.

 A hotelnek volt egy viszonylag igényesen kialakított személyzeti szálló része. Külön épület a hotel mellett - kissé koleszos jellegű. A szobákban volt két ágy, egy kellemes nagyságú fürdőszoba, egy előszobából kialakított konyha és egy erkély. Elsőként foglalhattam el a szobát, mert a szobatársam - akiről még semmit sem tudtam - csak másnap érkezett. Így volt még egy viszonylag nyugodt estém, amikor hosszútávú álmokat szövögettem, mert egy kicsit kezdtem elhinni, hogy lesz mire tervezni.

Munka előtti kiltekintés a személyzeti szállás ablakából

 A harmadik szezonomhoz nem kellett kiköltöznöm, hiszen a határ mellett laktam és a határ másik oldalára jártam át.

 A negyedik szezonban már rutinosan ment a kiköltözés. Kevesebb volt bennem a remény, hogy ez jó lesz, de rávitt a kényszer. Mivel nem sikerült a télre Sopron közelében munkát találnom. 

 Az első adventi vasárnapot még itthon éltem meg, de aztán mennem kellett. Éppen Mikulás napjára, december 6-ra esett a kiköltözés. A már megszokottnak mondható módon először Salzburgig utaztam, s ott az átszállási várakozás alatt beugrottam a McDonald's-ba. Onnan Radstadtig kellett tovább vonatoznom, majd ott elérnem az utolsó aznapi buszt, ami fölvitt Obertauern városkáig. Ennek a busznak az útja nagyon szép - ebből persze most a sötétben csupán a kanyargást észleltem. Nem voltunk sokan, s középen egy pár boldog, Mikulást ünneplő gyerek élvezte fényes hangulatát. 

 Az én hangulatom persze kevésbé volt fényes, irigyeltem is egy kicsit őket. Obertauernben a buszról leszállva nekivágtam a hegynek, mert innen még kellett vagy egy kilométert menni ki a faluból, fel a hegyre a nagy hotelig. A kis mellékutat vékony réteg hó fedte - így egy kicsit nehezebb volt felhúzni a gurulós bőröndömet - de meg lehetett oldani. 

 Felérve bejelentkeztem. S egy jóképű, kedves recepciós kapta meg az "utasítást" - miután a pár jelenlévő kicsodálkozta magát, hogy gyalog jöttem föl - , hogy vigyen le kocsival a személyzeti szállásig. S elmondták, hogy másnap 8:00-ra jöjjek a szobalány-főnökhöz. 

 A szállás egy 10 perc sétányira lejjebb volt a hoteltől - mikor elmentem mellette fölfele, sejtettem is, hogy az lesz. Megkaptam benne egy iciri-piciri szobát, fürdőszobával - meg persze a kulcsot. Egy ágy és egy szekrény fért el benne szükösen. De a fűtés jó volt. S örültem neki, hogy végre stabilan, tutira egyedül lakhatok.

Az itthonhagyott adventi koszorú

A már rutinos salzburgi átszállás

6. Kiköltözés (I. szezon)

 

 Teljesen amatőrként kezdtem hozzá. Illetve már mégsem teljesen, hiszen egyszer - a próbamunka alkalmával - már megtettem. Mivel érkezett az üzenet, hogy az eredeti tervektől eltérően nem december közepén kezdik a szezont, hanem jó lenne, ha már december elsejével megérkeznék, itthon kicsit felpörgettük a téli cuccok beszerzését és a búcsú-találkozásokat a barátaimmal. 

 

 A K-i Pályaudvaron vagy egy órát kellett várnom, jegyvásárláskor, hogy sorra kerüljek. A hosszú várakozás érthető volt, hiszen sokan voltunk. Ugyanakkor alapos és kedves tájékoztatást kaptam.

 Megtudtam, hogy nem tudok jegyet venni Gaschurnig, mert odáig nem megy vonat, csak busz. (Ezt sejtettem előre, de azért bepróbálkoztam, hátha) Megkaptam a jegyet Schrunsig, és kaptam mellé egy részletes menetrendet – mikor hova érkezik a vonatom, még alá is húzták azokat az állomásokat, ahol át kellett szállnom. 

 Egy héttel később, reggel 7:10-kor elindult velem a Rail Jet. Sokan voltunk rajta; minden ülőhely foglalt volt.

 Élveztem, hogy milyen igényes a vonat: Pl. a tájékoztató monitorokon követhettem, hogy hol tartunk, melyik állomáson mennyit állunk, késésben vagyunk-e. Időről időre térkép mutatta meg ugyanezen a monitoron, hogy hol járunk.

 Mögöttem egy 'észosztó' beszélgetett az ülés-társával, szerencsére csak Győrig, fárasztó volt még hallgatni is. Innen nyugodt volt az utazás Salzburgig, ahol átszálltam a bludenzi vonatra, közbeiktatva egy McDonáld's-ot az egy órás várakozási időre, ami ekkor vált személyes hagyományommá, minthogy másodszor követtem el. 

 Ekkor tanultam meg egyébként egy éltere a mitnehmen kifejezést. Először ugyanis egy igényesebbnek vélt kávézóba akartam beülni az állomáson. A kiszolgáló hölgy visszakérdezett, amit nem értettem, mire igen türelmetlenül angolra váltott: take away? Mondtam, hogy nem, hanem itt szeretném elfogyasztani. Le is ültem egy helyre, de nagyon sokat kellett várni. Amikor már látszott, hogy vagy nem fogok kényelmesen kávézni, vagy nem fogom elérni a vonatomat, úgy döntöttem, hogy ez mégsem járja. Fölálltam és átmentem a közeli mekibe. Így tudtam az útra egy kis nasit vinni, ami már csak az idő struktúrálása miatt is jól jött.

 Ideje volt visszamennem a vonathoz. Az információ, hogy mikor milyen vonat érkezik/indul, több helyen is ki volt írva monitorokon. Egy nagy monitoron az állomásépület bejáratánál, aztán minden egyes vágány alatt, ahonnan a mozgólépcső fölvisz a peronra, aztán a vágányok mellett is.

 Emlékszem, akkor volt az a nagy mértékű, de szerencsére rövid ideig tartó „pánik”, amit az okozott, hogy az ebola fölütötte fejét Európában. Nagy plakátokon hirdették, hogy milyen tünetei vannak, s hogy aki ezeket észleli magán, hová forduljon orvoshoz.

 Még mélyre ment, amikor megláttam a bludenzi vonatot keresve a Keleti-pályaudvarra induló vonatot és hirtelen nagyon szerettem volna arra felülni és hazamenekülni. De nem tettem.

 Ugyan remek volt a tájékoztatás, de azért, hogy szokjam a nyelv használatát, megkérdeztem a peronon várakozó néniket is, hogy jó helyen állok-e a bludenzi vonathoz. Ők egy kicsit tanácskoztak (mert nem Bludenz volt a végállomás), majd lelkesen magyaráztak valamit, de leblokkoltam, nem értettem semmit. Úgyhogy őket is megkérdeztem, tudnának-e angolra váltani. Legnagyobb meglepetésemre a nyelvváltás cseppet sem okozott nehézséget nekik. Tiszta, folyékony angolsággal elmondták a mondanivalójukat, aminek az volt a lényege, hogy igen, jó helyen vagyok.

 Megjött a vonat, ez is Real Jet, de ezen már egyáltalán nem volt sok ember. Ezen láttam,    hogy a vonaton van gyereksarok is! Egy kis ülés-mentes rész, ahol lehet kicsit mozogni, nagy kivetítővel, amin mesék mennek folyamatosan. 

Tájkép a vonatról, Salzburg és Bludenz között

 Most egy 3 órás szakasz várt rám. Menet közben már határozottan változott a táj. És havasodott. Nagyon szép volt, viszonylag melegen sütött a korai hóra a Nap, az pedig párolgott. A hó fölött úgy házmagasságig nem túl sűrű páraréteg fehérlett, s afölött ragyogott a hegyvidéki ragyogó tiszta napsütés.

 A bludenzi vonaton már majdnem túl lazán kezdtem venni az utazást, s ennél fogva majdnem egy fél országgal hamarabb leszálltam a vonatról. De szerencsére észrevettem időben, hogy nincs összhangban az, amit gondolok, hogy hol vagyok és az, ahol valójában voltam.

 Amikor Bludenzben szálltam át a Schrunsba tartó vonatra, ott már az állomáson is volt hó. Igazi kis hegyi, alpesi vonatállomás volt. Ezen a vonaton voltam, az utolsó, kb. egy órás szakaszon, addigra már  besötétedett. Még nem is sejtettem, hogy mennyiszer fogok ezen a szakaszon oda-vissza utazni. A kalauzzal akadt egy kis gondom, ugyanis mondott valamit a jegy áráról, amit nem értettem. Megkérdezte, hogy honnan jövök. Mondtam, Budapestről. Mire odapenderült egy magyar srác – aki szintén a vonaton utazott – hogy segítsen dűlőre jutni. Akkor én még nem is tudtam, hogy mit jelent olyan távol magyar szót hallani, földivel találkozni. Kiderült, hogy a kaller szerint többet fizettem a jegyért a kelleténél. Magyarországon ezek szerint drágábban adják az ausztriai vonatjegyet, mint Ausztriában? Nem értettük, de nem volt jelentős a különbség. Jó utat kívánt, aztán a sráccal beszélgettünk tovább. Kissé bosszantott, hogy mikor meghallotta, hogy szobalánynak megyek, mindjárt elkezdett vészmadárkodni, hogy az nehéz, meg milyen alaposan ellenőrzik a munkát és hasonlók. Úgy voltam vele, hogy azért megyek oda, hogy rendesen végezzem a munkát, amit rám bíznak, és meg is fizetnek, hát ellenőrizzenek. Megtudtam róla, hogy ő alkalmi munkákból él kint, s két munka között barátainál, ismerőseinél alszik. Előbb leszállt, mint én és nem találkoztunk többet – amit őszintén szólva nem bántam. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon sok figyelmeztetést hallottam, olvastam (magyaroktól), hogy ha külföldre mész, csak a magyarokban ne bízz, így alapból volt bennem bizalmatlanság, de ennek a srácnak valahogy amúgy sem volt jó a vibe-ja. 

 Amikor először mentem ki (a próbamunkára) elképzelésem sem volt, hogy mi hogy lesz az buszjegy-vétellel és felszállással, míg oda nem értem. De a szokásos módon ott volt a buszállomás közvetlenül a vasútállomás mellett, keresgélnem sem kellett. Könnyen megtaláltam a Gaschurn felé tartó buszt is a kiírások alapján. Egy idősebb nőt kérdeztem meg, hogy a jegyet a buszon kell-e megvenni, de nem értette, hogy mit  kérdezek. Aztán eszembe jutott, hogy annak, hogy „Karte”, igen sok jelentése van németül, s előrántottam tudatalattiból azt a szót, hogy „Fahrtkarte”. Na, így már megértette, és igen, a sofőrtől kellett megvenni. Most, hogy másodszor mentem, már egy kicsit lazábbra vehettem. Már tudtam azt is, hogy a buszon is egy monitor fogja kivetíteni, hogy melyik megállónál tartunk és mi következik. Mondjuk az még hónapokba tellt, mire rendesen sikerült értelmeznem azt a monitort.

Itt már tényleg alig volt ember, kényelmesen el lehetett helyezkedni. 

 Megérkeztem a hotelbe. Ezúttal egy Anna nevű nagyon fiatal csaj fogadott, a egy árnyalattal nagyobb volt a nyüzsgés, mint másfél hónappal korábban. Bemutatott Resinek, hogy ő lesz a szobatársam, de aztán kiderült, hogy most még nem, mert most még egyedül leszek, ha nem gond. Resi szélesen mosolyogva kedvesen mondott valamit, amit nem értettem, de "riadt" tekintetemet látva Anna figyelmeztette őt, hogy langsam, lassan beszéljen.

 Még ezen a héten volt, hogy két külön szobából egy közös szobába költöztettek minket Resivel, még a hotelben, de ott csak egyet aludtunk így, mert másnap munka közben egyszer csak hívott a szállodamanager, hogy visz minket a végleges szálláshelyünkre. Bepakoltuk a kocsiba a cuccainkat és elvitt minket a szomszéd faluba, Sankt Gallenkirchbe. Én elég foghíjasan értettem, hogy mi történik, de szerencsémre Resi kényszeresen kommentált mindent, s amit megértettem belőle, az a túléléshez elég volt. 

 Sant Gallenkirchben egy kis, igen meredek mellékutca tetején volt a Marta's Haus nevű ház, amelyben három kis külön lakás volt kialakítva. Ezek köztül kettő még szabad volt, így ezekből választhattunk. Resi teljesen rám bízta a választást, ami kedves volt tőle, de nekem éppúgy nem volt hozzá támpontom, mint neki. Választottunk végül is, meg választottunk ágyat is. Kaptunk kulcsot, aztán visszavittek minket dolgozni. Pontosabban én kaptam meg a kulcsot, mert úgy volt, hogy én végzek hamarabb.

A lakáska fürdőszobája

A hálószoba. A jobboldali ágy egy franciaágy része, s attól jobbra volt az ablak az erkéllyel, szemben vele pedig két nagy szekrény

A franciaágy

A két nagy szekrény

Az előszobában kialakított kis konyha

A nappali egyik oldala (az üvegajtó mögött az erkéllyel)

A nappali másik oldala

5. Az állás megszerzése (III. és IV. szezon)

  Ezúttal egy nyári szezonról mesélek. Ez nem is volt olyan igazi szezonozás, mint a téliek, mert "saját" albérletben laktam, Magyarországon, Balfon és onnan jártam át heti három napon 3-3 órányi munkára egy Fertőmeggyesre (Mörbisch am See-be), egy házhoz, ahol családi vállalkozásban adtak ki szobákat. 

 Miután itthon éhbérért tanítottam, hatalmas megkönnyebülést jelentett az az időszak, amikor a fent említett mennyiségű munkával kerestem meg kicsivel több pénzt.

 Mivel Balfon laktam, a Fertő-tó környékén kerestem magamnak munkát. Már ezen a környéken is volt némi tapasztalatom, ezért amikor két munkaadó válaszolt, hogy mehetnék állásinterjúra, elég hamar kizártam a kevésbé szimpatikusat. Az egyik ugyanis olyan stílusban válaszolt, mintha a rabszolgájának jelentkeztem volna: X napon, reggel Y órakor jelenjek meg. Pont. Nem emlékszem, hogy válaszoltam-e neki egyáltalán.

 A másik helyről viszont egy udvarias válasz jött, melyben a potenciális munkaadó egyenrangú félként kezelt és interjú-időpontot egyeztettünk. 

 Bicajjal mentem át és hatalmas pozitív élményt szerzett nekem azzal, hogy érthetően beszélt - és persze kedvesen. Megegyeztünk mindenben és megbeszéltük a kezdésem időpontját. 

Kilátás a bicikliútról Fertőmeggyes felé

 Bárcsak itt tudtam volna maradni, a Fertő-tó mellett vagy Sopronban. Szívesen maradtam volna ezen a helyen, de a Fertő-tó környékén csak nyári szezon van. Ősszel kerestem a közelben másik munkát, de nem volt semmi, ezért kénytelen voltam tágítani a kört. Végül úgy alakult, hogy Obertauernből kért visszahívást egy 5 csillagos hotel főnökasszonya és elég jó benyomást tettem rá, s mivel küldött szerződést, ebből kiderül, hogy én is őrá.

 Mikor mondtam, hogy mindenképpen egyszemélyes szobát szeretnék, teljesen megértően vette és ígéretet tett rá. Ide már igazából gyerekanimátornak jelentkeztem, de mikor megkérdezte a főnökasszony, hogy vállalnék-e mellette alkalmanként szobalányságot, naívan (és persze nem akarva elmulasztani a munkát) igent mondtam rá. Kérdezték ugyan, hogy el tudnék-e menni személyes interjúra, de mikor mondtam, hogy hol vagyok, letettek róla és megelégedtek a telefonos interjúval és küldték is a szerződést.

 

Ez volt az obertauerni hotel [a kép forrása: https://www.tripadvisor.com/LocationPhotoDirectLink-g190440-d1459469-i29981022-Das_Seekarhaus-Obertauern_Austrian_Alps.html]

4. Az állás megszerzése (II. szezon)

  Úgy döntöttem, hogy ezt a blogot nem időrendben, hanem tematikusan írom. Így jön most ide a második szezonos munka megszerzése. 

 Már az első alkalom előtt elhatároztam, hogy legalább két téli szezont fogok vállalni. Így is tettem. Másodszorra is ősszel vetettem bele magamat igazán a munkakeresésbe. Ugyanoda visszamenni, ahol előzőleg voltam, nem akartam (pedig, utólag okosabban visszanézve, talán azzal jártam volna a legjobban).

 A munkahely keresésekor szerettem volna ragaszkodni ahhoz, hogy egyszemélyes szobát kapjak (Einzelzimmer), de végül azoknak is írtam, akik nem tértek ki egyértelműen erre a kérdésre az állásajánlatban. A találati arány hasonló volt, mint első alkalommal. Kb. százból egy kért visszahívást. Az első egy svájci volt, akinek szavát nem értettem a telefonban. Ő nem volt hajlandó hochdeutschul beszélni, én meg nem értek svájciul. Így aztán nem is volt szükségünk egymásra. Két másik munkaadóval viszont eljutottunk odáig, hogy személyes állásinterjúra hívtak. Mivel testvérem ekkor épp Salzburgban lakott, nála megszállhattam, s onnan az egyik napon az egyik helyre, Hinterglemmbe mentem el, másnap pedig a másik helyre, aminek nem emlékszem már a nevére.

 Mikor megérkeztem Salzburgba, bátyám már várt az állomáson. Megmutatta a közértet, ami a vasútállomás területén van, beszereztük a vacsorára, reggelire valót, majd kimentünk az állomás elé, ahol a buszpályaudvar volt. Városi busszal még nem utaztam Ausztriában. Most megtudtam pl., hogy ezekre a buszokra föl lehet szállni biciklivel, ami megint csak felhasználóbaráttá teszi az országot. Elutaztunk a kollégiumhoz, ahol a szoba saját fürdőszobával és az előszobában kialakított kis konyhával is rendelkezett.

 Másnap már magamra voltam utalva, mert testvéremnek dolgozni kellett menni. Őszi, csöpögős időjárás, sár, szürkeség, köd időszaka volt. Az első helyem eléréséhez Salzburgból Zell am See-be kellett vonatoznom, onnan pedig Hinterglemmig buszoznom. Várnom kellett a buszra vagy fél órát. Ezalatt elsétáltam a belváros felé. A pocsék őszi szürke idő és a stressz együtt nyomasztották hangulatomat; ebben az állapotban láttam először Zell am See egyébként szép ősi templomát, ahova be is mentem. Emiatt e templom látványa sokáig nyomasztó volt, de ma már elmosolyodom, ha meglátom. A busz megérkezésekor a sofőrt megkérdeztem, hol kell majd leszállnom. Nem volt túl kedves, de azért segített.

Útban Zell am See felé

Zell am See - a templom

A zell am see-i templom belseje az orgona-karzattal

 Korábban érkeztem meg a szállodához a megbeszélt időpontnál, ezért vártam egy kicsit. A hotel közvetlenül egy sípálya mellett volt, de ez a sípálya gyakorlatilag benyúlt a faluba, a falu főutcája előtt ért véget. Vagyis inkább a falu épült a sípályák közé.

 Egy fiatal lány fogadott, akinek meglepően kék szeme az előző szezon-beli nagyon kedves lakótársamra emlékeztetett. Vele ültünk le egy kávézónak kialakított részbe, és itt beszélgettünk. Jóval jobban értettem már hallás után a németet, mint tavaly ilyenkor, de így is kellett párszor blöffölnöm; úgy körülbelül sejtettem, hogy mit mondhatott vagy kérdezhetett Christa és annak megfelelően válaszolgattam. De ő tisztán beszélt németül, nem tájszólásban s ezzel sokat segített. Elmondtam neki, hogy előző évben is sporthotelben dolgoztam, hogy emeletenként 28 szoba volt és egy emeletet egy – ha sok volt az abreise (kiköltöző), akkor 2 ember csinálta. Ő elmondta, hogy nem ebben a hotelben kellene majd dolgozni, hanem abban, ami még most építés alatt van, lent a falu központjában és hogy hárman leszünk szobalányok az összes szobára, de itt összesen lesz 28 szoba. Közben megjelent egy férfi, aki még kávéval is megkínált. Mint utóbb kiderült, ő az a tipusú magyar volt, aki szereti titkolni, hogy magyar. Christa mondta, hogy még másokat is meghallgat, de telefonon hívni fog, hogy hogyan döntöttek.

 Másnap a másik helyre mentem, ami egy nagyon eldugott kis hegyi faluban volt. El kellett utaznom  Salzburgból vonattal Bad Ischl-ig, majd onnan buszra szálltam, annak végállomásáig. Igazából csak a vonatozás vége felé tudatosult bennem, hogy milyen kevés időm lesz átszállni a buszra, s mi van, ha nem a vasútállomás mellett lesz a buszpályaudvar. Ugyanakkor más választásom úgysem lett volna, mint ez a vonat, fölösleges volt idegeskedni. De így is enyhe pánikhangulatban álltam neki keresgélni a buszt, mikor leszálltam, s beszűkült tudattal nem vettem észre, ami az orrom előtt volt. Mert szerencsére ott volt a buszállomás, ahol a vasútállomás. Ausztriában – úgy vettem észre – ez egy teljesen megbízható, rendszeres dolog, hogy minden vasútállomás mellett ott van a buszállomás. Csakhogy valamilyen feliratot hiányoltam. Körbeszaladtam az egész állomáson, majd úgy döntöttem, csak az a busz lehet a jó, amit előbb kizártam. Az már éppen indult volna. Integettem a sofőrnek, hogy legyen szíves fölengedni, de még mindig volt egy olyan érzésem, hogy ez valami turistabusz. Megkérdeztem, hogy oda megy-e, ahova én szeretnék, kaptam helyeslő választ. Kértem jegyet, s végképp nem értettem a helyzetet, mikor a sofőr, azt mondta, nem kell. Nem értve a szituációt leültem. A buszon körülöttem nyugdíjas korú emberek utaztak, s egy csoportjuk beszélgetett egymással, dicsérve a tájat, amivel még inkább megerősítették bennem azt az érzést, hogy turistabuszon vagyok.

 Ezen az útvonalon annyit emelkedtünk a tengerszint fölött, hogy belementünk a felhőrétegbe. Misztikus hangulatú volt a látkép; ködben bujkáló meredek hegy- és völgyoldalak, párától csöpögő sötét fenyőerdőkkel. Majd a felhőréteg fölé értünk. Itt már nem korlátozódott annyira látótávolság, de fölöttünk újabb réteg felhőzet volt, igaz, eggyel kevésbé nyomasztóan. A végállomás, ahol leszálltam egy látszólag kihalt vasútállomás hátulsó oldalán volt.

 Türelmet erőltetve magamra kivártam a menetrendben beígért időpontot és meg is érkezett a másik  buszom. Ez tovább vitt a kanyargós utakon fölfelé, keresztül egy igazán hangulatos alpesi kisvároson és tovább. Ezzel a busszal is a végállomásáig mentem. A faluban, ahova megérkeztem, kerestem egy tourinform irodát (az előző szezon tapasztalatai alapján szinte biztosra vettem, hogy találni fogok), ahova bementem megkérdezni, hogy hol is van ez a hotel, amit keresek. Elmagyarázták nagyon kedvesen. Ez a hotel is építés alatt volt még, a sok építési törmelék között botladozva a munkásokat kérdeztem meg, hogy jó helyen járok-e, s hol vannak a főnökék, akikkel beszélnem kell. Ők elirányítottak egy szomszédos kis házhoz, ami úgy el volt kerítve kerítéssel is, sövénnyel és meg építkezési törmelékkel is, hogy alig találtam meg az ajtaját. A bizonytalan buszozástól kezdve többször is úgy éreztem, hogy inkább föladom az egészet és visszafordulok, de végül mégis célba értem. Egy rideg nővel kellett itt beszélnem, aki – az interjú után mindjárt szerződést akart aláíratni. Ami ugyan sikerélmény volt, de meglepő is, én még gondolkodási időt kértem, arra hivatkozva, hogy máshova is megyek még; főleg azért, mert egyáltalán nem volt jó az össz-benyomás. Pedig jobb ígéreteik voltak, mint az előző napi helynek (saját szoba, heti két szabadnap, magasabb fizetés, éves állás), viszont ez csak februártól adott volna munkát, nekem meg sürgős volt, hogy mehessek. Mindamellett itt szobalány-vezető lettem volna, amire nem éreztem felkészültnek magamat, egyetlen szezonnal a hátam mögött. És ez nem annyira hotelnek, inkább szanatóriumnak készült. Jobban jártam volna, ha ezt választom? Már sose tudom meg...

 Visszafele már megkönnyebbülten indultam. Várnom kellett a busz indulására, így sétáltam egyet. A falu egy nagy hegyi tó egyik oldalára épült. A hotel maga közvetlenül a tópartra épült. A tó nem mélyült hirtelen, mint általában a tengerszemek. Partján csónakok várták a téli pihenést, hangulatos kis hely volt.

A másik hely a tóval

 A másik buszra átszállva pedig ugyanazzal a sofőrrel szembesültem, aki fölfelé is hozott és megint nem engedte, hogy fizessek a jegyért. Pedig most már biztos volt, hogy járatos buszon voltam. Máig sem értem...

A harmadik nap a lazításé volt. Bátyámmal Salzburgban bicajoztunk egy nagyot, megmutatta a környéket, aztán hazautaztam.

Látkép Salzburg egyik bicikliútjáról

 Végül mindkét helyről azt a választ kaptam, hogy mehetek, tehát én választhattam.

A hinterglemmi hotel csak heti egy szabadnapot adott, és kétszemélyes szobát, ami azt jelentette, hogy (mivel egyedül mentem) egy idegennel kellett majd együtt laknom. Viszont aki interjúztatott, szimpatikus volt, és a szezon már november közepétől indult. Ezért ezt választottam.

3. Második nap próbamunka, új arcok, első kérések (I. szezon)

 

A faluközpont felé

 Másnap reggel 7-kor kellett kezdenem. Nem Andreával, hanem egy másik lánnyal, Olgával voltam aznapra beosztva. Előző nap elmondta Andrea, hogy Olgát kell majd keresnem, emlékszem rá? Nem emlékeztem. Mire mondta, hogy az a szőke lány. Még mindig nem nézhettem elég értelmesen, mert éppen arra gondoltam, hogy basszus, itt mindenki szőke, úgyhogy hozzátette; „mit Brille” ("szemüveges"). Megjegyeztem az információkat, hogy kit kell majd keresni.

 Reggel, mikor le akartam menni a szobámból, azt vettem észre, hogy nem működik a lift. Lementem hát a lépcsőn, de akkor meg a lépcsőház ajtaján nem tudtam kimenni a közös térbe. Hamarosan kiderült, hogy ez direkt van így, minden reggel 7-kor nyitja az ajtókat és indítja a liftet a reggeli recepciós. Gondolom, biztonsági okokból volt így, betörés ellen. Viszont minden emeleten, a folyosók végén volt egy-egy belülről nyitható ajtó, és kívül egy tűzlépcső. Így a szabadulás lehetősége is biztosítva volt.

 Nem volt nehéz megtalálnom Olgát, hiszen a korai műszakban egy ember volt a recepción, egy a konyhában és egy szobalányként - illetve most általam - kettő. Ő azt mutatta meg, hogy a szobák ideje előtt, reggel mi az, amit a közös terekben meg kell csinálni, és hogyan. Ő egy Andreánál fiatalabb, nálam valamivel idősebb nő volt, távolságtartó, de ellenségesség nélkül. Mint később megtudtam, ő Fehéroroszországból jött és már 7 éve volt itt. 10:00 körül Andrea is csatlakozott és együtt dolgoztunk hárman.

 Amikor elkészültünk, Andrea még leültetett megbeszélni a tapasztaltakat. Kérdezte, hogy éreztem magam, mondtam, hogy jól, hogy ez egy jó munka (valójában a fizetés jó, de ezt nem mondtam). Aztán kérdeztem, hogy ő hogy volt megelégedve velem. Ő is mondta, hogy rendben volt. Végül megkértem, hogy láthatnám-e a leendő személyzeti szállást. Mondta, hogy az még nem alakult ki, hogy hol fognak lakni az alkalmazottak, még folyamatban van ennek az intézése, lesz majd olyan, aki a hotelben fog lakni, s lesz olyan, aki külső szállást kap. Andreától hallva ez az információ sem keltett bennem bizalmatlanságot, talán mert láttam rajta, hogy nem vette rossz néven a kérésemet, s nem örült, hogy ebben az egy dologban nem tudott segíteni. Megkérdeztem azt is, milyen itt a tél, ha úgy alakul, hogy jöhetek, mire készüljek. Szerintem kicsit rá is játszva azt felelte, hogy -20 °C is szokott lenni és akár 2 m-es hó.

 Végül arra kértem, hogy had' nézzem meg az irodájában a számítógépen a menetrendet, hogyan tudok hazautazni. Nagyon kedvesen megengedte, sőt egyedül hagyott arra az időre az irodájában. Ekkor először, s ezután még többször rácsodálkoztam, hogy mennyire bíztak itt az emberben a helyiek. Sajnos úgy tapasztaltam később, hogy a keletebbi részeken ez már nagyon nem jellemző. Mikor láttam, hogy már csak olyan vonatot érnék el, amivel 2 órát várakoznom kéne a salzburgi pályaudvaron éjfél és éjjel 2 között, úgy döntöttem, inkább megkérdezem, maradhatnék-e még egy északát, szükség esetén kifizetem (noha nem igazán volt róla fogalmam, hogy mennyi itt egy éjszaka). Reméltem, nem fogják úgy venni, hogy visszaélek a vendégszeretetükkel, hiszen ez az éjszaka már nem volt benne az eredeti megegyezésben. Míg elhangzott a kérésem, addig bizonytalanságot láttam Andrea és a mellette álló idősebb nő (Ani) arcán (épp a délutáni kávéjukat iszogatták), de ahogy elhangzott az, hogy kifizetem, rögtön elkezdtek tiltakozni mindketten és mondták, hogy persze maradjak, nem kell kifizetni, éjjel meg ne álldogáljak a pályaudvaron két órát. Csak annyit kérdezett Andrea, hogy reggel mikor tudok elmenni. Mondtam, hogy 9-kor, s akkor teljesen megnyugodva rábólintott, hogy persze, maradjak.

 Utólag úgy gondolom, hogy a kezdeti bizonytalanság, hogy megengedhetik-e ezt nekem, azért volt, mert a szállodamanagertől, aki egy túl fiatal és nem túlzottan intelligens gyerek volt, s mikor megtudták, hogy 9-kor elmegyek, vagyis nem fogok találkozni a nagyfőnökkel, s a szobát énutánam ugyanakkor tudják majd rendbe rakni, mintha már aznap este elmentem volna, akkor megnyugodtak. Persze szép rendet hagytam magam után és le is húztam a húzatokat - ahogy "tanultam".

 Mikor hazaértem, talán egy hétre rá meg is kaptam a végleges választ, hogy mehetek hozzájuk dolgozni kb. december közepétől.

Aztán november közepén írtak egyet, hogy már december elején kéne jönni.

2. Az állásinterjú, a próba-munka és csavargás a környéken (I. szezon)

  Eljött a másnap is. Este még németül TV-t néztem, így próbáltam ráállítani a nyelvre az agyamat, valamint összeírtam pár német mondatot az állásinterjúra. 

 Reggel korán lementem, így volt még időm inni egy kávét, közben idegesen gyűrögettem a cetlit, amire felírtam azt a néhány német mondatot. Igaz, hogy fejből írtam fel őket, de így legalább kézzel fogható (szó szerint) bizonyítékom volt rá önmagam számára, hogy meg fogom találni a szavakat. Amellett ha valami mégsem jutott volna eszembe az éles szituációban, ez ott lett volna 'mankónak'. Illetve volt egy taktikám nem-értés esetére: megpróbálom elismételni, amit hallottam. Ez időt ad gondolkodni, illetve jelzés-értékű a másik fél számára.

 Aztán megjelent Andrea, aki egészen másként nézett ki, mint vártam, de felismertük egymást. Az Andrea névről előttem egy hosszú, göndör, vörös hajjal megáldott magas nő képe jelent meg. Ő viszont alacsony volt, és fiúsan rövid hajat viselt és óriási hiátus volt az első két foga között. Elkezdett beszélni, de ijedten nézhettem rá, mert mindjárt megkérdezte nevetve, hogy „zu schnell?” („túl gyors?”). Hálásan mondtam, hogy „ja” és onnantól kezdve odafigyelt (valójában egészen a szezon végéig) arra, hogy lassan, tagoltan beszéljen hozzám, s ha valamit nem értettem így sem, akkor elmagyarázta más szavakkal, illetve pantomimezett. Ő a másik, akiknek évek távlatából is hálás vagyok, mert nagyon intelligensen és végtelenül szerényen állt a sok külföldi munkaerő segítéséhez.

 Beszéltünk pár szót, de igazából minden le volt írva az önéletrajzomban, motivációs levelemben, amit szavakba lehetett önteni, amit pedig én akartam megtudni, azt már megkérdeztem e-mailben. Így aztán inkább egy kis udvariassági beszélgetés történt – hogy utaztam/ milyen gyönyörű ez a táj – aztán nekiálltunk a munkának. Először megmutatta, mi hol van. Ekkor találkoztam a magyar kollégával, Gáborral, aki házmesterként dolgozott. Az egyik szoba ajtaja fölött, egy létrán állva dogozott éppen a srác. Elsuhantunk mellette, s úgy mondta Andrea, hogy "er isch Gabor" ("ő Gabor" - a helyi tájszólás jellegzetessége pedig az "s"-ezés. Ízlelgettem magamban, hogy ez a név ebben a formában csak magyar lehet, s rá is kérdeztem. Andreának csak ekkor esett le, hogy hát persze, mindketten magyarok vagyunk, ennek örömére bemutatott minket egymásnak. Gáborra is jó szívvel gondolok vissza. Őbenne is megvolt az "összekapaszkodási ösztön", hogy tartsunk össze, segítsük egymást, figyeljünk oda egymásra. És jó volt tőle ráébredni, hogy ugyanazokkal az érzésekkel küzdünk és nem "egyedül vagyok helikopter". A Gábornak történt bemutatás után folytattuk Andreával a munkát. Mutatta a takarítás menetét, a dolgok sorrendjét, mikéntjét, majd elkezdett megbízni azzal, hogy töltögessem fel a szobalány-kocsin azt, ami kifogy (törölköző, wc-papír, stb.), ezzel gyakorolván, hogy mit hol találok. 

 Katonás rendben helye és ideje volt mindennek és értelmes rend volt ez. Végül pedig megkért, hogy most én csináljam – előbb egy fürdőszobát, majd egy szobát – ő pedig ellenőrizte.

 11:00-kor volt egy reggeliző-szünet (fél órás), ahol az egész csapat a szobalánytól a kisfőnökökön át a szálloda-managerig mindenki együtt evett egy személyzeti asztalnál. 

 A szobák rendberakásának délután 3-ig kellett a végére érni, de mivel még csak előszezonban voltunk, hamarabb készen lettünk vele. Utána a közös terek délutáni takarítása következett, ami most csak annyit jelentett, hogy még fel kellett porszívóznom az aulát.

Mivel arra készültem, hogy 6-ig dolgozni fogunk, örömmel vettem tudomásul, mikor 3 körül azt mondta Andrea, hogy mára nincs több, szabad vagyok. Mikor mondtam, hogy jó, akkor elmegyek egyet sétálni, lelkesen, széles mosollyal mutatta a kivetítős interaktív térképen (a szálloda aulájában, a bejárattal szemben volt ez elhelyezve), hogy merre mi van, élénken magyarázva és mutogatva.

Kiléptem a szállodából és rácsodálkoztam a tájra, amit csak most láttam nappali fényben és innen írtam egy sms-t (bizony, akkor még azt!) egy barátnőmnek, hogy drukkoljon nekem. Azóta ez a barátnőm él kint, én pedig hazajöttem).

Korán jött az első hó, még virágzott a vérehulló fecskefű

A hotel jobboldalon látható

1. Az állás megszerzése (I. szezon)

 Sok idő kellett az elhatározáshoz. Az anyagi nehézségek és a kalandvágy, a kíváncsiság, az érzés, hogy lemaradok valamiről, ha nem megyek, amellett szóltak, hogy megpróbáljam. Olyan sokan indultak már el szerencsét próbálni. Egy-két dolog azonban visszahúzott. A tánccsoport, ahova jártam, a család, a barátok, a megszokott és szeretett helyek. Dolgok, amikről előre sejtettem, hogy hiányozni fognak. Az akkori munkahelyemet is nagyon szerettem, de az anyagi problémák éppen innen eredtek. Ekkor testvérem már kint volt Angliában, ami szintén segítette a döntést. A kilátástalanság, a jövő tervezhetetlensége motivációt adott, hogy a félelmek ellenére is nekivágjak. 

 Egyszer – megadott szám alapján – telefonáltam egy potenciális munkahelynek, ahol minden alkalommal csak üzenetrögzítővel sikerült „beszélnem”, de abból sem értettem semmit. Megkértem a némettanár kollégát, hogy segítsen, de ő sem értett semmit. Végül kiderítettük, hogy az előhívó szám eltévesztése miatt nem is osztrák számot hívogattam, hanem talán valami norvégot – nem csoda, hogy nem értettük.

 Már a hosszú tervezgetés alatt volt időm tájékozódni, így azt eddigre eldöntöttem, hogy hoteles munkát keresek, mert az ilyen helyeken a fizetés mellé szállást és étkezést is szoktak biztosítani.  A lehetőségek közül pedig a szobalányság volt az, ami nem igényelt szakképesítést – és különösebb német nyelvtudást – a gyerekanimátorság pedig az, amihez lett volna tapasztalatom és képzettségem – de az meg oda túlképzettségnek számított.

 Mivel a német nyelv nem volt az erősségem a gimiben, egy éven át autodidakta üzemmódban nekiálltam megtanulni németül (ekkor jöttem rá, hogy a gimnáziumi tanárom annak ellenére, hogy eléggé ellenálltam, milyen jól megalapozta még az én későbbi nyelvtanulásomat is). A legnagyobb félelmem az maradt, hogy élő beszédben nem értem meg a másikat. S hogy ezen dolgozzak, a Pumukli-sorozatot néztem eredeti nyelven (Pumuckl).

 Mindenesetre így is leizzadtam az első telefonbeszélgetés alatt és nem csak a 40 °C-os nyári meleg miatt…

 Az interneten való nézelődés során találtam egy olyan oldalt, ahol segítséget ajánlottak ausztriai munkavállaláshoz. Volt több lehetőség is. Olyan, hogy sok-sok információt elmondanak, olyan, hogy könyvet lehetett tőlük vásárolni, amiben pl. szobalányok számára jellegzetes beszélgetéseket írtak le a telefonos állásinterjútól kezdve az első munkanapig, sőt olyan ajánlatuk is volt, hogy két hét alatt találnak az embernek munkát. Ez utóbbi túl drága volt nekem – meg nem is mertem ennyire elsietni a dolgot –. A két napos információs kurzusra viszont befizettem, sőt könyveket is vettem és azokból tanulgattam szorgalmasan a mondatokat, párbeszédeket. Tényleg sokat fejlődött vele a szókincsem és abban is segített, hogy lássam, mik a lehetséges kérdések, szituációk.

 Nyáron kaptam az első olyan e-mailt, amiben érdeklődtek felőlem, egyeztettünk egy telefonbeszélgetési időpontot. Hát… nehéz volt. Egyrészt iszonyatosan izgultam, másrészt tényleg nehéz volt az élőszót megérteni, főleg így, hogy nem láttam a másik felet. De mégis azért, ha odafigyelt a nő, hogy hochdeutsch-csal beszéljen, lassan és tagoltan, akkor megértettük egymást. Csak az volt a furcsa, hogy megkérdezte, mennyiért mennék oda. Meglepett a kérdés, hiszen az álláshirdetésben benne volt, hogy mennyi lesz a fizetés. Úgyhogy én mondtam neki azt az összeget. A beszélgetés végén megkérdeztem őt, hogy ha lesz még kérdésem, írhatnám-e e-mail-ben, mert írásban még könnyebb nekem a német nyelv. Mondta, hogy persze, io, io, sicher, sicher, aztán, hogy van már ott egy magyar szobalány, vele beszélhetek, ha valamit szeretnék még megkérdezni. Beszéltünk vele is egy kicsit, aztán túl voltam az első ilyen beszélgetésen. 2-3 héttel később e-mailben rákérdeztem, hogy döntött-e már, mire azt a választ kaptam, hogy mást választottak, mert én „túl sokat akartam”.

 Próbálkoztam tovább. A második kb. 100 érdeklődésből megint volt egy, akit érdekeltem.

Ő egy Andrea nevű hölgy volt, aki egyből megadott két dátumot – két egymás utáni hétvégét –, hogy melyiken tudnék kimenni hozzájuk próbamunkára. Ez már egészen bíztató volt, ráadásul nem is kellett telefonálni. (Az önéletrajzban nem titkoltam, hogy a németemen még van mit csiszolni, és örültem neki, hogy a munkaadó ezúttal úgy tűnik, megértette).

 Mivel az ajánlott dátumok közül az előbbi hétvégére már egy több napos túrát szerveztem, a másodikra mondtam, hogy akkor szeretnék menni. És feltettem még vagy 5 kérdést. Nagyon-nagyon szimpatikus volt, hogy minden kérdésemre kaptam korrekt választ a következő e-mailben, nem kellett egyes dolgokra újra rákérdezni. Megbeszéltük azt is, hogy péntek este érkezem, és aludhatok a hotelben a próbahétvégén. Meg azt is, hogy a próbamunkáért sajnos nem fizetnek (azok a szerencsések, akik 5-10 évvel megelőztek engem az ausztriai munkavállalással, még abban részesülhettek, hogy fizették a próbamunkát is nekik, sőt olykor a kiutazást is).

 A kiutazást megelőző időben, mikor elmondtam a barátaimnak, hogy ez lesz, nagyon jólesett, hogy ők is örültek a sikeremnek, s én is, annak ellenére, hogy eléggé izgultam, nagy sikerélményként éltem meg.

 Eljött a nagy nap.

Október végén, egy péntek reggel 7:10-kor indult a München felé tartó Real Jet. Akkor utaztam először ilyen vonaton. Nagy volt a tömeg, minden ülésre jutott valaki. Mellém egy kb. korombeli lány ült, aki Münchenbe tartott recepciós állásinterjúra. Út közben beszélgettünk, meg cseréltünk e-mail-címet, sok sikert kívántunk egymásnak. Én nem vagyok ilyen vonaton-szóbaelegyedüs, de a 6 órás utazás második felét azért segített könnyebben elviselni. Ez után nekem Salzburgban át kellett szállnom. A K-iben, a nemzetközi jegypénztárban egyébként – ahol egy héttel korábban megvettem a jegyet – nagyon segítőkészen elmagyaráztak mindent. Itthon, induláskor szomorú esős őszi idő volt, de Bécsnél már kezdett tisztulni az ég, Salzburgnál pedig sütött a Nap.

 Salzburgtól Bludenzig egy 3 órás szakasz várt rám – itt már havas volt a táj! – Bludenztől Schrunsig  pedig egy kb. másfél órás szakasz következett, majd végül egy kb. fél órás buszozás Schrunstól Gaschurnig.

 Andrea megírta, hogy a buszmegálló, ahol le kell szállnom, közvetlenül a szálloda előtt lesz, úgyhogy amikor elsuhantam az épület előtt – amit nagyon könnyű volt felismerni (képeken megnéztem előre) –, akkor tudtam, hogy elmulasztottam a jelzést. Ezt gyorsan pótoltam és reméltem, hogy nem lesz nagyon messze a következő megálló, ahonnan majd vissza kell sétálnom. Gaschurn nem egy nagy falu, de így is volt benne négy megállója a busznak, mert vannak olyan országok, ahol az emberek kényelme nem sokadlagos szempont. Így tényleg nem kellett túl sokat visszasétálnom.

 Leszálltam. Az első benyomás, amire emlékszem, a csend. A hegyek hideg, méltóságteljes, távolságtartó csendje; a saját sóhajtásom hangja, miután a busz elment, a leheletem párája a sötétben. Hó volt – olyan 10 cm-es, de különösebben hideg nem. 1000 m tengerszint feletti magasságban álltam, egy hatalmas völgyben, teljesen idegen földön.

 Visszagyalogoltam a szállodához, bent fény, élénkség, meleg - de valahogy mindez másoké volt, nem az enyém. És ez az érzés az összes szezonom alatt megmaradt bennem. 

Összeszedtem bátorságomat, a gondolataimat, a szükséges német szavaimat és beléptem. Florian volt az, aki fogadott engem – nagyon kedvesen. Adott szobakártyát – ezt kulcs helyett használják és mondta, hogy merre kell mennem a szobámhoz. Amikor fölértem, hiába kapcsolgattam a villanykapcsolókat, nem lett fény, úgyhogy - miután a nagy táskát letettem - vissza kellett mennem megkérdezni, „wie kann ich Licht machen?” („Hogyan tudok fényt csinálni”). Flo mosolyogva – mint mindig – és több pantomimet, mint szót használva, elmagyarázta. A szavakból annyit értettem, hogy doboz, ajtó mellett, meg hogy kártya, de a mutogatásból az is kiderült, hogy felülről bele kell dugni. Ezúttal sikerült.

 Évek után is hálás vagyok Floriannak - akit egyébként Flo-nak becéztek - mert ő mindig segítőkész, kedves és egyenes volt, ellentétben sok más helyivel.

 Zuhanyozás után megint lementem és megkérdeztem, mit tudnék vacsorázni. Voltak szendvicsek, meg Flamkuchen, ami gyakorlatilag osztrák pizza, úgyhogy kértem szendvicset, de kifizetni Flo nem is engedte.

 És persze még érkezésemkor megmondta, hogy Andreával másnap 9-kor kell találkoznom ott, az étterem-részben.