4. Az állás megszerzése (II. szezon)

  Úgy döntöttem, hogy ezt a blogot nem időrendben, hanem tematikusan írom. Így jön most ide a második szezonos munka megszerzése. 

 Már az első alkalom előtt elhatároztam, hogy legalább két téli szezont fogok vállalni. Így is tettem. Másodszorra is ősszel vetettem bele magamat igazán a munkakeresésbe. Ugyanoda visszamenni, ahol előzőleg voltam, nem akartam (pedig, utólag okosabban visszanézve, talán azzal jártam volna a legjobban).

 A munkahely keresésekor szerettem volna ragaszkodni ahhoz, hogy egyszemélyes szobát kapjak (Einzelzimmer), de végül azoknak is írtam, akik nem tértek ki egyértelműen erre a kérdésre az állásajánlatban. A találati arány hasonló volt, mint első alkalommal. Kb. százból egy kért visszahívást. Az első egy svájci volt, akinek szavát nem értettem a telefonban. Ő nem volt hajlandó hochdeutschul beszélni, én meg nem értek svájciul. Így aztán nem is volt szükségünk egymásra. Két másik munkaadóval viszont eljutottunk odáig, hogy személyes állásinterjúra hívtak. Mivel testvérem ekkor épp Salzburgban lakott, nála megszállhattam, s onnan az egyik napon az egyik helyre, Hinterglemmbe mentem el, másnap pedig a másik helyre, aminek nem emlékszem már a nevére.

 Mikor megérkeztem Salzburgba, bátyám már várt az állomáson. Megmutatta a közértet, ami a vasútállomás területén van, beszereztük a vacsorára, reggelire valót, majd kimentünk az állomás elé, ahol a buszpályaudvar volt. Városi busszal még nem utaztam Ausztriában. Most megtudtam pl., hogy ezekre a buszokra föl lehet szállni biciklivel, ami megint csak felhasználóbaráttá teszi az országot. Elutaztunk a kollégiumhoz, ahol a szoba saját fürdőszobával és az előszobában kialakított kis konyhával is rendelkezett.

 Másnap már magamra voltam utalva, mert testvéremnek dolgozni kellett menni. Őszi, csöpögős időjárás, sár, szürkeség, köd időszaka volt. Az első helyem eléréséhez Salzburgból Zell am See-be kellett vonatoznom, onnan pedig Hinterglemmig buszoznom. Várnom kellett a buszra vagy fél órát. Ezalatt elsétáltam a belváros felé. A pocsék őszi szürke idő és a stressz együtt nyomasztották hangulatomat; ebben az állapotban láttam először Zell am See egyébként szép ősi templomát, ahova be is mentem. Emiatt e templom látványa sokáig nyomasztó volt, de ma már elmosolyodom, ha meglátom. A busz megérkezésekor a sofőrt megkérdeztem, hol kell majd leszállnom. Nem volt túl kedves, de azért segített.

Útban Zell am See felé

Zell am See - a templom

A zell am see-i templom belseje az orgona-karzattal

 Korábban érkeztem meg a szállodához a megbeszélt időpontnál, ezért vártam egy kicsit. A hotel közvetlenül egy sípálya mellett volt, de ez a sípálya gyakorlatilag benyúlt a faluba, a falu főutcája előtt ért véget. Vagyis inkább a falu épült a sípályák közé.

 Egy fiatal lány fogadott, akinek meglepően kék szeme az előző szezon-beli nagyon kedves lakótársamra emlékeztetett. Vele ültünk le egy kávézónak kialakított részbe, és itt beszélgettünk. Jóval jobban értettem már hallás után a németet, mint tavaly ilyenkor, de így is kellett párszor blöffölnöm; úgy körülbelül sejtettem, hogy mit mondhatott vagy kérdezhetett Christa és annak megfelelően válaszolgattam. De ő tisztán beszélt németül, nem tájszólásban s ezzel sokat segített. Elmondtam neki, hogy előző évben is sporthotelben dolgoztam, hogy emeletenként 28 szoba volt és egy emeletet egy – ha sok volt az abreise (kiköltöző), akkor 2 ember csinálta. Ő elmondta, hogy nem ebben a hotelben kellene majd dolgozni, hanem abban, ami még most építés alatt van, lent a falu központjában és hogy hárman leszünk szobalányok az összes szobára, de itt összesen lesz 28 szoba. Közben megjelent egy férfi, aki még kávéval is megkínált. Mint utóbb kiderült, ő az a tipusú magyar volt, aki szereti titkolni, hogy magyar. Christa mondta, hogy még másokat is meghallgat, de telefonon hívni fog, hogy hogyan döntöttek.

 Másnap a másik helyre mentem, ami egy nagyon eldugott kis hegyi faluban volt. El kellett utaznom  Salzburgból vonattal Bad Ischl-ig, majd onnan buszra szálltam, annak végállomásáig. Igazából csak a vonatozás vége felé tudatosult bennem, hogy milyen kevés időm lesz átszállni a buszra, s mi van, ha nem a vasútállomás mellett lesz a buszpályaudvar. Ugyanakkor más választásom úgysem lett volna, mint ez a vonat, fölösleges volt idegeskedni. De így is enyhe pánikhangulatban álltam neki keresgélni a buszt, mikor leszálltam, s beszűkült tudattal nem vettem észre, ami az orrom előtt volt. Mert szerencsére ott volt a buszállomás, ahol a vasútállomás. Ausztriában – úgy vettem észre – ez egy teljesen megbízható, rendszeres dolog, hogy minden vasútállomás mellett ott van a buszállomás. Csakhogy valamilyen feliratot hiányoltam. Körbeszaladtam az egész állomáson, majd úgy döntöttem, csak az a busz lehet a jó, amit előbb kizártam. Az már éppen indult volna. Integettem a sofőrnek, hogy legyen szíves fölengedni, de még mindig volt egy olyan érzésem, hogy ez valami turistabusz. Megkérdeztem, hogy oda megy-e, ahova én szeretnék, kaptam helyeslő választ. Kértem jegyet, s végképp nem értettem a helyzetet, mikor a sofőr, azt mondta, nem kell. Nem értve a szituációt leültem. A buszon körülöttem nyugdíjas korú emberek utaztak, s egy csoportjuk beszélgetett egymással, dicsérve a tájat, amivel még inkább megerősítették bennem azt az érzést, hogy turistabuszon vagyok.

 Ezen az útvonalon annyit emelkedtünk a tengerszint fölött, hogy belementünk a felhőrétegbe. Misztikus hangulatú volt a látkép; ködben bujkáló meredek hegy- és völgyoldalak, párától csöpögő sötét fenyőerdőkkel. Majd a felhőréteg fölé értünk. Itt már nem korlátozódott annyira látótávolság, de fölöttünk újabb réteg felhőzet volt, igaz, eggyel kevésbé nyomasztóan. A végállomás, ahol leszálltam egy látszólag kihalt vasútállomás hátulsó oldalán volt.

 Türelmet erőltetve magamra kivártam a menetrendben beígért időpontot és meg is érkezett a másik  buszom. Ez tovább vitt a kanyargós utakon fölfelé, keresztül egy igazán hangulatos alpesi kisvároson és tovább. Ezzel a busszal is a végállomásáig mentem. A faluban, ahova megérkeztem, kerestem egy tourinform irodát (az előző szezon tapasztalatai alapján szinte biztosra vettem, hogy találni fogok), ahova bementem megkérdezni, hogy hol is van ez a hotel, amit keresek. Elmagyarázták nagyon kedvesen. Ez a hotel is építés alatt volt még, a sok építési törmelék között botladozva a munkásokat kérdeztem meg, hogy jó helyen járok-e, s hol vannak a főnökék, akikkel beszélnem kell. Ők elirányítottak egy szomszédos kis házhoz, ami úgy el volt kerítve kerítéssel is, sövénnyel és meg építkezési törmelékkel is, hogy alig találtam meg az ajtaját. A bizonytalan buszozástól kezdve többször is úgy éreztem, hogy inkább föladom az egészet és visszafordulok, de végül mégis célba értem. Egy rideg nővel kellett itt beszélnem, aki – az interjú után mindjárt szerződést akart aláíratni. Ami ugyan sikerélmény volt, de meglepő is, én még gondolkodási időt kértem, arra hivatkozva, hogy máshova is megyek még; főleg azért, mert egyáltalán nem volt jó az össz-benyomás. Pedig jobb ígéreteik voltak, mint az előző napi helynek (saját szoba, heti két szabadnap, magasabb fizetés, éves állás), viszont ez csak februártól adott volna munkát, nekem meg sürgős volt, hogy mehessek. Mindamellett itt szobalány-vezető lettem volna, amire nem éreztem felkészültnek magamat, egyetlen szezonnal a hátam mögött. És ez nem annyira hotelnek, inkább szanatóriumnak készült. Jobban jártam volna, ha ezt választom? Már sose tudom meg...

 Visszafele már megkönnyebbülten indultam. Várnom kellett a busz indulására, így sétáltam egyet. A falu egy nagy hegyi tó egyik oldalára épült. A hotel maga közvetlenül a tópartra épült. A tó nem mélyült hirtelen, mint általában a tengerszemek. Partján csónakok várták a téli pihenést, hangulatos kis hely volt.

A másik hely a tóval

 A másik buszra átszállva pedig ugyanazzal a sofőrrel szembesültem, aki fölfelé is hozott és megint nem engedte, hogy fizessek a jegyért. Pedig most már biztos volt, hogy járatos buszon voltam. Máig sem értem...

A harmadik nap a lazításé volt. Bátyámmal Salzburgban bicajoztunk egy nagyot, megmutatta a környéket, aztán hazautaztam.

Látkép Salzburg egyik bicikliútjáról

 Végül mindkét helyről azt a választ kaptam, hogy mehetek, tehát én választhattam.

A hinterglemmi hotel csak heti egy szabadnapot adott, és kétszemélyes szobát, ami azt jelentette, hogy (mivel egyedül mentem) egy idegennel kellett majd együtt laknom. Viszont aki interjúztatott, szimpatikus volt, és a szezon már november közepétől indult. Ezért ezt választottam.