Ördögszekér: 6. Kiköltözés (I. szezon)

Teljesen amatőrként kezdtem hozzá. Illetve már mégsem teljesen, hiszen egyszer - a próbamunka alkalmával - már megtettem. Mivel érkezett az üzenet, hogy az eredeti tervektől eltérően nem december közepén kezdik a szezont, hanem jó lenne, ha már december elsejével megérkeznék, itthon kicsit felpörgettük a téli cuccok beszerzését és a búcsú-találkozásokat a barátaimmal.

A K-i Pályaudvaron vagy egy órát kellett várnom, jegyvásárláskor, hogy sorra kerüljek. A hosszú várakozás érthető volt, hiszen sokan voltunk. Ugyanakkor alapos és kedves tájékoztatást kaptam.

Megtudtam, hogy nem tudok jegyet venni Gaschurnig, mert odáig nem megy vonat, csak busz. (Ezt sejtettem előre, de azért bepróbálkoztam, hátha) Megkaptam a jegyet Schrunsig, és kaptam mellé egy részletes menetrendet – mikor hova érkezik a vonatom, még alá is húzták azokat az állomásokat, ahol át kellett szállnom.

Egy héttel később, reggel 7:10-kor elindult velem a Rail Jet. Sokan voltunk rajta; minden ülőhely foglalt volt.

Élveztem, hogy milyen igényes a vonat: Pl. a tájékoztató monitorokon követhettem, hogy hol tartunk, melyik állomáson mennyit állunk, késésben vagyunk-e. Időről időre térkép mutatta meg ugyanezen a monitoron, hogy hol járunk.

Mögöttem egy 'észosztó' beszélgetett az ülés-társával, szerencsére csak Győrig, fárasztó volt még hallgatni is. Innen nyugodt volt az utazás Salzburgig, ahol átszálltam a bludenzi vonatra, közbeiktatva egy McDonáld's-ot az egy órás várakozási időre, ami ekkor vált személyes hagyományommá, minthogy másodszor követtem el.

Ekkor tanultam meg egyébként egy éltere a mitnehmen kifejezést. Először ugyanis egy igényesebbnek vélt kávézóba akartam beülni az állomáson. A kiszolgáló hölgy visszakérdezett, amit nem értettem, mire igen türelmetlenül angolra váltott: take away? Mondtam, hogy nem, hanem itt szeretném elfogyasztani. Le is ültem egy helyre, de nagyon sokat kellett várni. Amikor már látszott, hogy vagy nem fogok kényelmesen kávézni, vagy nem fogom elérni a vonatomat, úgy döntöttem, hogy ez mégsem járja. Fölálltam és átmentem a közeli mekibe. Így tudtam az útra egy kis nasit vinni, ami már csak az idő struktúrálása miatt is jól jött.

Ideje volt visszamennem a vonathoz. Az információ, hogy mikor milyen vonat érkezik/indul, több helyen is ki volt írva monitorokon. Egy nagy monitoron az állomásépület bejáratánál, aztán minden egyes vágány alatt, ahonnan a mozgólépcső fölvisz a peronra, aztán a vágányok mellett is.

Emlékszem, akkor volt az a nagy mértékű, de szerencsére rövid ideig tartó „pánik”, amit az okozott, hogy az ebola fölütötte fejét Európában. Nagy plakátokon hirdették, hogy milyen tünetei vannak, s hogy aki ezeket észleli magán, hová forduljon orvoshoz.

Még mélyre ment, amikor megláttam a bludenzi vonatot keresve a Keleti-pályaudvarra induló vonatot és hirtelen nagyon szerettem volna arra felülni és hazamenekülni. De nem tettem.

Ugyan remek volt a tájékoztatás, de azért, hogy szokjam a nyelv használatát, megkérdeztem a peronon várakozó néniket is, hogy jó helyen állok-e a bludenzi vonathoz. Ők egy kicsit tanácskoztak (mert nem Bludenz volt a végállomás), majd lelkesen magyaráztak valamit, de leblokkoltam, nem értettem semmit. Úgyhogy őket is megkérdeztem, tudnának-e angolra váltani. Legnagyobb meglepetésemre a nyelvváltás cseppet sem okozott nehézséget nekik. Tiszta, folyékony angolsággal elmondták a mondanivalójukat, aminek az volt a lényege, hogy igen, jó helyen vagyok.

Megjött a vonat, ez is Real Jet, de ezen már egyáltalán nem volt sok ember. Ezen láttam, hogy a vonaton van gyereksarok is! Egy kis ülés-mentes rész, ahol lehet kicsit mozogni, nagy kivetítővel, amin mesék mennek folyamatosan.

Tájkép a vonatról, Salzburg és Bludenz között

Most egy 3 órás szakasz várt rám. Menet közben már határozottan változott a táj. És havasodott. Nagyon szép volt, viszonylag melegen sütött a korai hóra a Nap, az pedig párolgott. A hó fölött úgy házmagasságig nem túl sűrű páraréteg fehérlett, s afölött ragyogott a hegyvidéki ragyogó tiszta napsütés.

A bludenzi vonaton már majdnem túl lazán kezdtem venni az utazást, s ennél fogva majdnem egy fél országgal hamarabb leszálltam a vonatról. De szerencsére észrevettem időben, hogy nincs összhangban az, amit gondolok, hogy hol vagyok és az, ahol valójában voltam.

Amikor Bludenzben szálltam át a Schrunsba tartó vonatra, ott már az állomáson is volt hó. Igazi kis hegyi, alpesi vonatállomás volt. Ezen a vonaton voltam, az utolsó, kb. egy órás szakaszon, addigra már besötétedett. Még nem is sejtettem, hogy mennyiszer fogok ezen a szakaszon oda-vissza utazni. A kalauzzal akadt egy kis gondom, ugyanis mondott valamit a jegy áráról, amit nem értettem. Megkérdezte, hogy honnan jövök. Mondtam, Budapestről. Mire odapenderült egy magyar srác – aki szintén a vonaton utazott – hogy segítsen dűlőre jutni. Akkor én még nem is tudtam, hogy mit jelent olyan távol magyar szót hallani, földivel találkozni. Kiderült, hogy a kaller szerint többet fizettem a jegyért a kelleténél. Magyarországon ezek szerint drágábban adják az ausztriai vonatjegyet, mint Ausztriában? Nem értettük, de nem volt jelentős a különbség. Jó utat kívánt, aztán a sráccal beszélgettünk tovább. Kissé bosszantott, hogy mikor meghallotta, hogy szobalánynak megyek, mindjárt elkezdett vészmadárkodni, hogy az nehéz, meg milyen alaposan ellenőrzik a munkát és hasonlók. Úgy voltam vele, hogy azért megyek oda, hogy rendesen végezzem a munkát, amit rám bíznak, és meg is fizetnek, hát ellenőrizzenek. Megtudtam róla, hogy ő alkalmi munkákból él kint, s két munka között barátainál, ismerőseinél alszik. Előbb leszállt, mint én és nem találkoztunk többet – amit őszintén szólva nem bántam. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon sok figyelmeztetést hallottam, olvastam (magyaroktól), hogy ha külföldre mész, csak a magyarokban ne bízz, így alapból volt bennem bizalmatlanság, de ennek a srácnak valahogy amúgy sem volt jó a vibe-ja.

Amikor először mentem ki (a próbamunkára) elképzelésem sem volt, hogy mi hogy lesz az buszjegy-vétellel és felszállással, míg oda nem értem. De a szokásos módon ott volt a buszállomás közvetlenül a vasútállomás mellett, keresgélnem sem kellett. Könnyen megtaláltam a Gaschurn felé tartó buszt is a kiírások alapján. Egy idősebb nőt kérdeztem meg, hogy a jegyet a buszon kell-e megvenni, de nem értette, hogy mit kérdezek. Aztán eszembe jutott, hogy annak, hogy „Karte”, igen sok jelentése van németül, s előrántottam tudatalattiból azt a szót, hogy „Fahrtkarte”. Na, így már megértette, és igen, a sofőrtől kellett megvenni. Most, hogy másodszor mentem, már egy kicsit lazábbra vehettem. Már tudtam azt is, hogy a buszon is egy monitor fogja kivetíteni, hogy melyik megállónál tartunk és mi következik. Mondjuk az még hónapokba tellt, mire rendesen sikerült értelmeznem azt a monitort.

Itt már tényleg alig volt ember, kényelmesen el lehetett helyezkedni.

Megérkeztem a hotelbe. Ezúttal egy Anna nevű nagyon fiatal csaj fogadott, a egy árnyalattal nagyobb volt a nyüzsgés, mint másfél hónappal korábban. Bemutatott Resinek, hogy ő lesz a szobatársam, de aztán kiderült, hogy most még nem, mert most még egyedül leszek, ha nem gond. Resi szélesen mosolyogva kedvesen mondott valamit, amit nem értettem, de "riadt" tekintetemet látva Anna figyelmeztette őt, hogy langsam, lassan beszéljen.

Még ezen a héten volt, hogy két külön szobából egy közös szobába költöztettek minket Resivel, még a hotelben, de ott csak egyet aludtunk így, mert másnap munka közben egyszer csak hívott a szállodamanager, hogy visz minket a végleges szálláshelyünkre. Bepakoltuk a kocsiba a cuccainkat és elvitt minket a szomszéd faluba, Sankt Gallenkirchbe. Én elég foghíjasan értettem, hogy mi történik, de szerencsémre Resi kényszeresen kommentált mindent, s amit megértettem belőle, az a túléléshez elég volt.

Sant Gallenkirchben egy kis, igen meredek mellékutca tetején volt a Marta's Haus nevű ház, amelyben három kis külön lakás volt kialakítva. Ezek köztül kettő még szabad volt, így ezekből választhattunk. Resi teljesen rám bízta a választást, ami kedves volt tőle, de nekem éppúgy nem volt hozzá támpontom, mint neki. Választottunk végül is, meg választottunk ágyat is. Kaptunk kulcsot, aztán visszavittek minket dolgozni. Pontosabban én kaptam meg a kulcsot, mert úgy volt, hogy én végzek hamarabb.